Önbizalomhiány

     Valami baj van pár emberrel. Nem mondjuk ki, de baj van velük. Velünk. Széles körben kutattam a magyar mentalitást érintő gondolatokat (megkérdeztem róla három embert, illetve beírtam a google-be, hogy "magyar mentalitás" igaz, ezt elgépeltem, de adott eredményt). Az elterjedt elképzelés egy átlag magyarról, hogy:

• Pesszimista ("vége a Való Világ 10-nek, de úgyis lesz 11. és nekem azt is néznem KELL").
• Széthúzó ("Átmennék a szomszédhoz kölcsönkérni 10 db tojást, de inkább megdobálom az utolsóval, mert buzi")
• Azt kívánja, dögöljön meg a szomszéd tehene is (akkor is, ha neki egyáltalán nincs Riskája)
• Letargikus ("Bekapcsolnám a tévét, de csak a szemét megy benne. De azért bekapcsolom.")
• Lemondó (Sajnos ez nem igaz azokra, akiktől pedig elvárnánk)
• Reménytelen ("Nem keresek munkát, úgyis kirúgnak/megszűnik/felrobban/köcsög lesz a főnök.")
• Idegengyűlölő ("Utálom E.T.-t")

Ezt valljuk be, ismerjük, tudjuk, hallottuk. Mégis, szörnyű a felismerés, amikor rájövünk, hogy nem vagyunk ilyenek, sőt, a legtöbb barátunkra sem igaz. És rájövünk, hogy velünk valami baj van. Kilógunk. Szétnézek és szociális munkásokat látok, gyerekekkel, szellemi fogyatékosokkal, hajléktalan emberekkel foglalkozó férfiakat, nőket. Áldozatvállalást. Kinézek az ablakon (jó, nem a sajátomon, de...) és egymáson segítő idegeneket látok. Országokon átívelő barátságokat, szerelmeket látok. Kinyitok egy magyar könyvet (na, nem akármelyiket) és értékes gondolatokat olvasok.

     Rádásul, akit csak megkérdezünk, mindenki rühelli a kicsinyességet, az ellenségeskedést, a búvalb*******ságot. De, ha mindenki utálja, de mindenki ilyen (állítólag) akkor ki utál kit? Magyarország népessége nem más az én szememben, mint a média által elétett tükör előtt álló, amúgy remek ember, aki túl kövérnek/soványnak/öregnek/éretlennek/korruptnak/kopasznak/ápolatlannak látja magát.

Fibi György