Néhány éve érdekes jelenségnek lehetnek tanúi a Ráckevei (Soroksári) - Duna partján járó horgászok, természetbarátok. Nyaranta különös, kocsonyás képződmények jelennek meg a vízben, nádszálakhoz, uszadékfához, hínárhoz tapadva vagy éppen szabadon lebegve. Méretük az előfordulási helyükhöz mérten változatos: cseresznyemag nagyságútól a kis híján fél méteres hosszúságú, terjedelmes monstrumig széles skálán mozog. Sokan érdeklődve vizsgálták ezeket a furcsa „idegeneket”, mert az igazat megvallva leginkább valamiféle földönkívüli lény elképzelt maradványaira emlékeztetnek. Az összesesküvés-elméletek rajongóinak azonban csalódást kell okoznom – félretehetik a maja naptárt, nem a menetrend szerint érkező csillagközi látogatók előfutárairól van szó -, ugyanis a különös teremtmények teljes mértékben földi eredetűek. Még csak nem is petecsomók vagy szokatlan növények, ahogy sok racionálisabb (két lábbal a Földön álló) szemtanú gondolta.
A természetbúvárok és sci-fi rajongók fantáziáját egyaránt megmozgató vízi „csodák” nem mások, mint a Pectinatella magnifica nevű, édesvízi mohaállatka telepei.
Nem véletlenül emeltem ki idézőjellel a csoda szót, hiszen ha a latin nevet megpróbálnánk tükörfordítással anyanyelvünkbe ültetni, valami ilyesmit kapnánk: „zselében születő csoda”. S vajon mivel szolgált rá az elnevezésre ez a bizarr formájú lény? Szépnek ugyan nem nevezhetjük, életmódja ellenben nagyon különleges (bár nem egyedülálló a természetben).
A mohaállatok (Bryozoa) az állatvilág, azon belül az ősszájúak egyik törzsét alkotják. Nagy részük sós vízben él, de előfordulnak édesvízi fajaik is. Általában telepeket alkotnak, melyekben rengeteg egyed élhet együtt néhánytól a millióig. Az apró, polipszerű állatkák tokot választanak ki sérülékeny testük köré, s ezek a kis „hálózsákok” tapasztják össze a parányi lakók sokaságát. A kiválasztott anyag a kemény mészváztól a lágy burokig, sokféle lehet. A méretes képződménybe rendeződött forma önálló helyváltoztatásra képtelen, mozogni csak a benne élő polipok tudnak.
Szinte kivétel nélkül üledékevők, a vízből kiszűrt szerves törmelékkel táplálkoznak, így víztisztító szerepük nem elhanyagolható. Hasznos voltuk ellenére azonban kérdés, hogy mi okozhatja ezt a hirtelen „inváziót” vizeinkben? Eddig nem születtet biztos válasz, egy feltevés viszont igazán logikusnak tűnik. A mohaállatok növekedésük szempontjából érzékenyen reagálnak a víz hőmérsékletére. Igazán látványos gyarapodást tartósan húsz fok feletti vízhőmérsékletnél produkálnak, tizenhat fok alatt pedig akár tömeges pusztulásuk is bekövetkezhet, s ilyenkor a megtermékenyült peték iszapba süllyedve vészelik át a kritikus időszakot az újabb felmelegedésig. Nem ismeretlen, ám annál elkeserítőbb adat, hogy a Duna hőmérséklete az elmúlt évtizedben több mint 1 Celsius-fokkal növekedett. A víz lassabban hűl le, így több idő jut a telepek növekedésére és a leszakadó részletekkel történő terjeszkedésre, ezért válhattak ennyire szembetűnővé az utóbbi években a Pectinatellák. Azt, hogy ökológiai szempontból milyen következménye lesz ennek, még nem tudjuk. Azt viszont mindenki kikövetkeztetheti, hogy mi áll a nyálkás, halszagú „palackba” zárt üzenetben: a globális felmelegedés már nem csak a világ vezetőinek csúcstalálkozóira korlátozódik, hanem szemmel láthatóan burjánzik a mi vizeinkben is.
