Azt hallottam - és tapasztaltam - hogy manapság nem divat kokárdát kitűzni a szívünk fölé március 15.-én. Sokan tartjuk még ezt a szokást, de tegnap tettem még valami mást is.

Kötöttem egy sálat a kutyám nyakába és arra is tettem ki egy kis kokárdát, mielőtt elmentünk sétálni. Akkor egy szép gesztusnak gondoltam. Perceken belül kisült, hogy ez rossz, ez bűn, ez szentségtörés. Perceken belül tájékoztatott egy kedves honfitársam, hogy ez a kokárda meggyalázása, ez semmibevétel, ez illetlenség, ez mocskolódás, ez nyílt uszítás, ez egy polgári peres eljárást maga után vonó gyűlöletkeltés, ez nyílt láng használata könyvtár területén, ez egy zsák mérges termesz a szavazópolgárokra uszítva, és így tovább.

 Nagyon sok szép szófűzérrel ajándékoztuk meg egymást honfitársammal, aki egyébként nem viselt kokárdát. A kérdésem az volt hozzá, ami most mindenkihez:

 Ha a médiában látható, jólöltözött személyek a kokárdát azért viselik, hogy befolyásoljanak, azért használják, hogy kisajátítsák, hogy a dicsőségében fürdőzve takarják be mocskukat, ha a szabadság eme pompás, páratlan és szeretett jelképét éppen a szabad elmék rabosításáért alkalmazzák, nem sokkal nagyobb bepiszkolás az? Nem rosszabb ez a fajta képmutatás annál, minthogy Sokadik számú Átlagpolgár ünneplőbe öltözteti a kutyáját, puszta, együgyű szeretből?

 Évek óta alig látni elvétve egy kokárdát. Aki mégis hordja, időről-időre kellemes és paradox felebaráti megjegyzéseket kaphat az utcán ("Mi van, magyarnak érzed magad?!") A szívünk szakadhat belé, de valamit megint visszavonhatatlanul kivettek a kezünkből és gúny és gyűlölet és szégyen tárgyává tettek.

     2014. március 15. egy újabb jó alkalom volt arra, hogy szembeforduljunk egymással. Így éppen a hátunkba kerülhettek a valódi szentségtörők. Ostoba kérdés... de nem épp ez a cél?

Fibi György